Az a baj, hogy azt hiszed, van időd. Az a baj, hogy azt hiszed, nem baj, ha egy-egy babafürdetésnél nem vagy ott, mert éppen dolgoznod kell. Az a baj, hogy azt hiszed, nem baj, ha egy-egy játszótéri buli, egy-egy séta, egy-egy etetés, meseolvasás, egy-egy altatás, vagy éppen ébresztés kimarad. Az a baj, hogy azt hiszed, hogy apaként van időd.
Pedig nincs.
Az élet számos területén, nagyon sok veszteség pótolható. Pótolhatóak az elveszett tárgyak, pótolható a meg nem szerzett – vagy éppen elveszített tudás, pótolható egy társ, egy érzés, és sorolhatnám. Az idő viszont nem pótolható.
Pedig nagyon is jól tudjuk, és te is tudod, hogy a meg nem élt élmények, az első, vagy a sokadik fürdetés, a kimaradt játszóterek, séták, esti mesék, együtt elalvások vagy ébredések, nem pótolhatóak. Pótolhatatlanok. Egyszerűen azért, mert az idő, amit ezekre, és az ezek által adható figyelemre szánhattál volna, már nem létezik.
Nincs időd.
A való élet idővonala kicsit sem hasonlít a Facebook idővonalára. A valódi idővonalat nem tudod visszatekerni, nem tudsz utólag mérföldkövet, meg életeseményt beállítani. Nem tudod az együtt nem megélt élményeken megjelölni a gyermek életében, akivel nem élted meg azokat az élményeket, amiket megélhettél volna.
Mert az a baj, hogy azt hiszed, nincs időd. Pedig van. Kell, hogy legyen.
Kell, hogy legyen időd a babafürdetésre. Kell, hogy legyen időd a játszótérre, a mesékre, a kalandokra, az együtt megélt élményekre. Kell, hogy legyen időd a figyelemre. Arra, hogy osztatlan, tiszta, minőségi figyelmet adj a gyermekednek (és másoknak is), mert csak így, csak ezáltal, csakis az együtt átélt élményeken, az együtt töltött időn keresztül lehetsz mérföldkő az életében.
Ezért teremtened kell. Időt. Ami nem is olyan nehéz, mert elvileg ez a dolgunk. A teremtés.
Úgy értem, elvileg már belénk van kódolva, hiszen a társadalom azt várja el tőlünk, hogy teremtsünk. Építsünk házakat, zabolázzunk folyókat, valósítsunk meg addig meg nem valósult dolgokat. Szóval a teremtés elvileg kell, hogy menjen. S még is…
… még is, sokszor, mintha megfeledkeznék erről. Mintha elhinnénk, hogy azt az időt, amit a gyermekünkkel tölthetünk, amit a baba cseperedése alatt (vagy azután bármikor) lényegtelen, haszontalan, de valamiért fontosabbnak hitt dolgokra elfecsérlünk, amit a vele való együttlétre szánhatnánk, nem kellene megteremtenünk. Mert elhisszük, hogy van, hogy lehet ezeknél fontosabb. Elhisszük, hogy az, hogy egy biztonságosnak hitt anyagi jólétet megteremtünk a gyermek, a család számára, valaha is nyomhat annyit a mérlegen, mint az, amikor odafigyelünk rájuk. Amikor velük vagyunk. Amikor együtt vagyunk, amikor azt éljük, ami számít.
Ez pedig egészen addig így lesz, amíg elhisszük, hogy apaként van időnk.
Oszd meg!
