Ők azok, akik soha nem lesznek annyira szinkronban a babával, mint az anyuka. Ők azok, akik nem fognak a baba gondolataiban olvasni, és az első időkben még biztosan nem fogják a hangjából meghallani, vagy a tekintetéből észrevenni, ha valami baj van. Ez pedig nem azért van így, mert az apukák kevésbé jó szülők, vagy figyelmetlenebbek lennének, mint az édesanyák, hanem azért, mert hiányzik belőlük az a bizonyos biológiai kötődés, ami az édesanyákban már a születés pillanatában, sőt, még az előtt megjelenik. Gyakorló apukaként tapasztalatból mondom, hogy a legjobb tudásom, és szívem minden szeretete sem lesz képes soha olyan közel hozni minket egymáshoz a kislányommal, mint amilyen közelség közte, és édesanyja között alapból megvan.
De akkor mit tehetünk mi, apukák, hogy legalább megközelítsük anya szintjét a szülői törődést illetően? Mit kell tennünk ahhoz, hogy mi is elmondhassuk, nem csak látjuk, de érezzük is a babát? Hogyan tegyünk szert a képességre, amelynek segítségével anya már az első tünetek megjelenése előtt megmondja, hogy a pici beteg lesz, és akár nagy távolságokból is képes ráérezni, ha a gyerekkel valami nincs rendben.
Én azt hiszem, hogy meg kell tanulnunk újra, de mindenképpen máshogy szeretni. Nem úgy, ahogy az édesanyánkat, testvéreinket, vagy a szerelmeinket szeretjük, hanem jól. Meg kell tanulnunk tiszta, osztatlan, és önzetlen figyelmet adni. Olyan figyelmet, amilyennel eddig talán még saját magunkra sem voltunk képesek figyelni. Meg kell tanulnunk, hogy hősök csak akkor lehetünk, ha merünk félni, mert a hős igenis aggódik. És fél. És félt. Félti azt, ami fontos számára, mert a szeretet törődő és óvó. Meg kell tanulnunk, hogy apáink hibái nem a mi hibáink, kudarcaik nem a mi kudarcaink, de a tőlük kapott szeretetet tovább lehet, és kell is adni. Tudnunk kell, hogy nem a szavaink, hanem a tetteink tesznek minket példaképpé, és azt is, hogy az apai szeretet nem egy érzés, hanem egy életre szóló, önként vállalt elköteleződés.
Nem utolsó sorban pedig meg kell tanulnunk, hogy hol a helyünk. Meg kell tanulnunk, hogy mi nem anyukák, hanem apukák vagyunk. Nekünk más minőségben van lehetőségünk kapcsolódni a gyermekhez. Édesapák vagyunk, akiknek nem feltétlenül az a dolga, hogy a gyerek gondolataiban olvassanak. Olyan apukákká kell válnunk, akik tudják, valójában a gyermeknek csak egyetlen dologra, egyetlen alapra, egyetlen tényre van szüksége, mert ha ezt tudja, akkor soha, semmi olyan dolog nem történhet, amely megkérdőjelezhetővé tenné szerepünket az ő életében. A gyermekeknek arra van szükségük, hogy tudják, mi, apukák, szeretjük őket.
Jobban, mint azt valaha hittük volna.
A cikk szerzője gyakorló apuka
Oszd meg!
